Casas del Camino de Churra, Spain - Polarsteps

Plaza de Toros Anna otthon maradt. Nem asszisztál effajta barbár vérrontáshoz, amit teljesen megértek. Engem azonban hajtott a vágy, hogy élőben láthassam mindazt, amiről Hemingway pár évtizeddel korábban a Halál délután című művében szót ejt. Láthassam azt az eseményt, ami szupersztár státuszig magasztalja a matadorokat; olyan köztiszteletnek örvendő személlyé válnak, hogy egy esetleges - azonban nagyon is lehetséges - halálukat követően 3 napos nemzeti gyászt rendeljen el a spanyol kormányfő (mint tette azt Franco tábornok a Manolete néven ismert matador halála után). Egyedül útnak indultam. Kerestem egy közeli közösségi kerékpártárolót, majd felpattantam egy leharcolt járgány ülésébe és lassú vágtába kezdtem a drótszamárháton. Mit várok ettől az egésztől? - tettem fel magamban a kérdést. Kulturális töltet, turisztikai lehetőség és identitás hordozó szertartás - hoztam fel magamnak a mellette érveket, míg a pedált tapostam a Plaza de Toros felé. Borús volt az ég, nyomott idő. A következő kereszteződés lámpája vörösre váltott. Megborzongtam. Gyilkolás, vér és fájdalom. Mindez ma szemem elé tárul. Az este eme tőlem távoli, ám az emberhez misztikusan közeli titkákról lebbenti fel a vásznat; még ha csak pillanatnyi betekintést is, de engedve. Mi tagadás, izgatott voltam. Ugyan nem egyszer jártam már disznóvágáson, mégis az az érzésem támadt, hogy azonos jellege ellenére, merőben más élményben lesz részem. Nem tévedtem. Megérkeztem a bikaviadal helyszínére, ahol már hömpölygött a tömeg. Első utam a pénztárhoz vezetett, hogy jegyhez jussak. Nem számított ez kis feladatnak, tekintve, hogy idős urak gyűrűjén keresztül kellett átverekednem magam, akik szórakozottan nyújtották ráncos kezük egy-egy - számomra valószínűleg hátrányos - viadal előtti fogadás megkötésérére. Ezt leszámítva, minden különösebb gond nélkül belépőhöz jutottam, majd szűk egy órával a corrida (viadal, futtatás) kezdete előtt elfoglaltam helyemet. Tény és való, az elsők között, korán érkeztem. Ez a hendikepp, a többi bikviadalszűz társamhoz képest azzal az előnnyel kecsegtetett, hogy rengeteg időm akadt tüzetesebben szemügyre venni a helyszínt és annak környezetét. Locsolják a talajt. Közönséges, homokozó szerű sárga homok. Az arenerok (pálya karbantartók) kifogástalan, mértani körökben gereblyézték össze a küzdőteret, Hemingway szóhasználatával: a bikaringet. A lelátó lassan töltődik. Valószínűleg mindenki a másnap tartandó, egy hónapja húzódó fesztivál záró eseményére kíváncsi. A közönség összetétele vegyes. Ugyanúgy képviselteti magát az idős Señor Juan, a sokat látott hobbiszakértő, mint a több gyermekes spanyol anyuka, porontyával karján. Jelen van külföldi, helyi, öreg, fiatal, nő és férfi. Bőrszíntől, vallástól és nyelvtől függetlenül. A bikaviadalok olyan fontosak Spanyolországban mint a vallás. A viadalok kultusza ott van minden téglakocka résében. Sportértéke erősen vitatható, számomra zéró. Azonban Spanyolországban a corrida de toros nem sport. Véresen komoly művészet, halálos végkifejletű performansz. Ceremónikus gyászmise. Lassan szállingóznak be az emberek. Az küzdőtéren az utolsó simításokat végzik, fél óra még a kezdésig. A stadion felső peremén az Estrella de Levante szponzorációs transzparensei alkotnak méregzöld körgyűrűt. A plaza de toros spanyol nemzeti színekben pompázik, a meggypiros székek belefolynak a sárga föveny pokrócba. Az arénát és a nézőteret elválasztó árokban lázas készülődés folyik. A színfalak mögül halk trombita játék szűrődik ki. Trágyaszag csapja meg az orrom. Egészen a felső karéjig kúszik fel, ahol ülök. Olvastam, hogy a bikák a viadal napján már nem kapnak sem ételt, sem italt. A cél ezzel is, hogy a közönség egy igazi fenevadot láthasson, aki pusztításra éhesen ront be az arénába. A gondolatmenetem végén pont előttem áll meg a ránézésre cirka 14 éves mozgó büfés fiú, két kezében jeges vödrökkel. Jobban megfigyelve látom csak, a halom jég alá van elrejtve a bisztró választéka, ami nem túl változatos, sör és víz. Veszek tőle egy doboz Estrellát, majd tovább figyelem a történéseket. A már fellocsolt pályán meszeskocsi köröz, fehér csíkot hagyva maga után. Ez a mozzanat nagyban hasonlít az otthoni megyei meccseket megelőző pálya vonalazásához. Még pár perc a kezdésig. A faragott kőpadok és a műanyag széksorok lassan telnek. Nincs teltház. Mikor már-már úgy tűnik, hogy elered az eső, megszólal a hangosbemondó. Megkezdődik az ünnepélyes megnyitó. Kürt és harsona tölti be a Plaza de Torost, amihez pergő és dob csatlakozik. Zenekar araszol körbe a ringben, majd a díszpáholyban helyet foglaló elnök előtt megállnak, tiszteletüket teszik. A rutinosabb nézőket nem igazán hatja meg a parádé, szotyolahéj csattogtatással kontráznak rá a friss hangorkánra. Ahogy jött, úgy megy a zenei formáció, egy búcsú nóta kíséretében kisietnek az arénából (mint később kiderült, nem tűnnek el véglegesen, játékukkal végigkísérik az egész corridát, mindezt az aréna legfelső csücskéből, egy rozoga, használaton kívüli szektorból. Mókás látvány az elegáns zenekart látni a padlásra bezsúfolva. Valahányszor odatéved tekintetem, nagyot kacagok). Közben a show óhatatlanul halad tovább. Lovasok érkeznek, mögöttük az est főszereplői, a giccses uniformisba öltözött matadorok, majd szép rendezett sorokban a többiek: banderillerók, páncálós paripások (picadorok), aranerok, majd végül egy hármas lovasfogat. Cifra szalutáció a viadal elnökének, majd mindenki elfoglalja helyét a Plaza de Toros magas kőfalain belül. Minden adott, hogy elkezdődjön a viadal. Csend van. Némaság telepszik meg a széksorok között. Tapintható a feszültség és én is érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a totális bizonytalanság. Fokozódik szívverésem, ideges vagyok. Mikor a nézőket kellő hőfokra hevítette a nyugtalanság és úgy tűnik innen nem lehet már zaklatottabb az ember, hirtelen erőteljes dobszó hallatszik. Ez más, mint azok a dobok, amik a zenekar soraiból szóltak. Szememmel kutatom a hang forrását, de nem találom. Sejtem mi következik. A következő pillanatban elhúzzák a reteszt és nyílik az alagút végén lévő karám ajtó. Hatalmas, fekete izommassza zúg be az arénába. Termete tekintélyt parancsol az arénában. Az díszpáholyban lévő elnök matadorára néz, majd nagyot nyel. A betoppanás izgalma azonban megilettődőségbe csap át a bikánál. Az állat megtorpan a bejárattól nem messze és a terepet kémleli, nagyokat fujtatva. A közönség kissé csalódott, vad hajszára számítottak, állóháborút kaptak. Érzik ezt az első felvonás szereplői, a banderillerók is, akik rejtekhelyükről előmerészkedve, rózsaszín köpenyükkel agitálják a földbegyökerezett lábú állatot. A bikán hirtelen úrrá lesznek ösztönei, őrült vágtába kezd a villogó szín irányába. A banderillerók bőrüket féltve, búvóhelyükre menekülnek egymást váltogatva, hogy közben a többiek fárasszhassák a bikát. Egyenlőre még nagy a távolság közöttük, tisztes távolból méregetik csak egymást, ember és állat - ahogy erre gondolok, valami rendkívüli történik. Az egyik virgonc vitéz nem iszkol vissza a biztonságos palánk mögé, a küzdőtér közepére szalad és heccelni kezdi a bikát. A közönség felszisszen. Valami készülőben van. A bika, úgy tűnik megérzi a közönség mocorgását, felfigyel a bátor önkéntesre. Lassú, körülményes mozdulattal szembefordul a homok közepén álló gladiátor felé. Mozdulatai, mintha csak valamiféle szükségszerű, kötelező showelemek lennének. A közönség tapsol, ordibál. Én a helyemen ülve érzem, hogy a homlokom verejtékezni kezd, de nem merem megtörölni. Szemmel látható, ahogy a bestia erőt gyűjt, rohamra készülve. Mellkasa másodpercenként sziklaméretűre duzzad, majd elernyed. A levegő hirtelen megáll, majd súlyossá válik. A patás vad elementáris erővel iramodik neki a homokos futópályának. Észbe kapok, hogy végig a bikát néztem, mintha egyszemélyes akcióról lenne. Most vetem csak oda pillantásomat a banderilleróra és nem hiszem el amit látok. Miközben nyíl egyenesen, őrült sebességgel felé tart ez a fél tonnás gyorsvonat, a banderilleró arcára széles mosoly ül ki, mint aki egész életében most érezné leginkább otthonosan magát. Kezében rózsaszín és sárga kendője feszül, testbeszéde nyugalomról tanúskodik. A biztos vég következik, míg ő egy tapodtat sem mozdul. Megszorítom ülésem karfáját. A bika már csak 5 méterre jár az embertől, míg a banderilleró még mindig csak egy helyben áll. Lefagyott, neki befellegzett - készülök magamban az ember szempontjából tragikus végkifejletre, amikor az utolsó pillanatban, testét kizökkentve a bika síkjából, egy lépést tesz balra. Keze, illetve kezében a pléd semmit sem mozdul. A bika fel sem fogja az iménti fürge mozdulatsort, leszegett szarvakkal átgázol a pokrócon. Átért. A nézőtér üdvrivalgása fogadja a rózsaszín takaró túloldalán. Feltekint, majd látja, hogy célpontja sértetlenül áll ott, ahol az imént el kellett volna pusztulnia. Tüstént indul a második roham, azonban a koreográfia semmit sem változott. Banderiello játékos könnyedséggel lengi körbe a bikát. Köpenye pördülésével pompás, egybefüggő kört ad ki távolról, mint mikor táncos lányok forognak szoknyában. Négy vagy öt fordulót követően epizódista hősünk megköszöni a figyelmet, majd helyére slisszan. Még mindig a viadal első felvonásában tartunk. Köpönyegforgatók - a szó viadalos értelmében - tartják mozgásban a bikát, míg az aréna palánkja mellette picadorok érkeznek. Óvatos léptekkel közrefogják a bikát. A bika eltörpül a hatalmas, nyakik felvértezett lovak mellett. Megtörölöm halántékomat, most jut rá először időm a kezdeti sokk óta. Kíváncsian várom mi történik. Az egyik lovas, lándzsáját maga mellett tartva óvatosan a bika felé közelít. A bika is támadó testtartást vesz fel, lépésről lépésre csökken a távolság. Nincs már köztük két méter, amikor egyszerre - a lovas dárdáját döfésre nyújtva, míg a bika szarvával a ló oldalát célozva - cselekednek. Találat születik mindkét részről, azonban a picadoré nem volt tiszta, lándzsája a homokba esik a szúrás után. Közben a bika szaru tőrjeit elmélyíti a szivacsos páncélban.