Murcia, Spain - Polarsteps

Birkózás kezdődik az állatok között. A többi matador a picador segítségére siet, próbálják a bika figyelmét másfelé terelni, ő azonban nem tágít a ló tüdeje mellől. Folyton tolja maga előtt olyannyira, hogy az egyik pillanatban a ló két lábra ágaskodik és egy gyenge szellő is elég lenne, hogy feldőntse a picadorral nyakában. Mindez látszólag a bikát is meghökkenti, rácsodálkozik saját erejére, az utolsó pillanatban visszatáncol. Ezt kihasználva az egyik matadornak sikerül magára irányítania a támadó figyelmét, kicsalja a veszélyes zónából. A picadorok megkönnyebülten hagyják el az arénát. Az első stáció végére érünk, de egyúttal rögtön bele is lépünk a következő etapba. Bandereillók érkeznek hárman, mindegyik kezében díszes, papírvégű kés pengéje csillan meg a reflektorfényben. Feladatuk, hogy, fegyverükkel - mely egyedi kialakításának köszönhetően, a bika minden mozdulatára egyre mélyebbre hatol az eleven húsban - belemarjanak a bika marjába. Küldetésük sikeres, lábrugóikat és a bika nehézkes kanyarodási képességét kihasználva sréhen, oldalról találják el az állatot. Mind a hat lándzsa a bika nyakába süllyed. Most először tűnik fel: patakokban folyik a vér az állat nyaktájékán. Sűrű, borvörös vér. Szirupszerűen láncolódnak össze a cseppek, összefüggő bíborfolyamot alkotva. Elszorul a szívem. Tudtam, hogy gyenge gyomrom számára nehezen emészthető látvány lesz, azonban mikor realitássá válik minden vélt szörnyűség, én is süllyedni kezdek. Egészen a székemben zuhannék, ha nem kezdene el szemerkélni az eső. Sietősen szedelődzködöm és azon kapom magam, hogy a zenekarral egy szinten, a fedett karéj sávba helyezkedek el, kockacukor többedmagammal. Fontos kikötése a viadaloknak, hogy esőben nem rendezhetőek meg. Tartja is egy közmondás amit az internetről kopiztam bénán: “El sol es el mejor torero”. Szabadfordításban valahogy úgy hangzik: Viadalkor legjobb a nap. Az elnök nem ítéli meg súlyosnak az égi áldást, a záró mozzanat engedélyt kap a folytatásra. A bikát mintha teljesen kicserélték volna. Nyoma sincs az energikus agilitásnak, látása korlátozott, lomhán vonaglik . Ekkor színre lép a matador. Daliás, tiszta ábrázatú matador lép a feltúrt homokra. Kölyök még, alig múlhatott húsz esztendős. Acélos arcéle és gyöngygolyó szemei távolról is vonzzák a tekintetet. Valóságos adonisznak vélné az ember, aki csodás képességek birtokában van, ha ruházata nem lenne oly nevetséges. A boleró - ahogy a spanyolok nevezik a matador harci szerelését - ellentetszésemet váltja ki. Ellene megy a finom, elegáns mozdulatoknak, a gyöngéd táncnak és minden légies, szertartásosan megszabott panelmozdulatnak, amiben eddig gyönyörömet leltem. Messziről nézve egy giccs paca az egész. Láthatóan (pontosabban: hallhatóan) a közönség nem foglalkozik ezzel, fülsüketítő éljenzés fogadja a matadort. Kezdődjék hát a várva várt tánc! A matador - vörös posztóval kezében - a bika felé araszol. Az állatnak minden erejét össze kell szednie, hogy egyáltalán négy lábon állhasson. A matador domborított mellkassal, büszkén közelít. A viadal ezen pontjára érkezvén már teljesen tisztában van a bika képességeivel, intelligenciájával és kondíciójával. Feladata, hogy feltegye az í-re a pontot, végezzen az állattal úgy, ahogy azt a tiszte és tisztessége megkívánja. Közben a bika tapodtat se mozdul, erőt gyűjt. Sebeiből vér bugyog. A homok placc tőlem balra lévő területére tolódik az utolsó felvonás. A matador a bika közelébe ért. Itt az ideje, hogy megmutassa tehetségét. Az arénában egy pillanatra megáll az idő. A bika iramot vált, majd támadásba lendül. A kölyökképű matadort felkészületlenül, korán éri az első roham, rosszul számolja ki a lepedő és szarv közötti legkisebb távolságot. A bika, kezéből kitépve a vörös zászlót a levegőbe repíti, míg az lassan a porba nem hull. Banderiellók érkeznek csalinak, míg a matador ruhadarabját vissza nem veszi. Első randevújukat a bika nyeri. Második nekifutás: most a matador eszközöli ki, hogy támadjon a rémült vad. Rohamléptekben közelít a vörös szőnyeg felé, a matador biztosnak tűnik, az utolsó pillanatban mégis meginog. Rémisztő jelenetek következnek: a bika szarvai közé szorítja a matadort, akinek segítségére újfent banderiellok érkeznek. Helyemről úgy tűnik, mintha a matador tüdejét döfte volna keresztbe szarvával a bika. Aggódással teli másodpercek után, a matadornak sikerül szabadulnia a bika halálos öleléséből, azonban pánik tör ki a nézőtéren. Nem tudni, hogy vérzik-e a harcos, állapota bizonytalan. Egy emberként sóhajt az aréna, amikor a bikától biztonságos távolságra felmutatja hüvelykujját, - a stabil állapot intézményes jeleként - jólvan, sőt mi több, továbbra is vállalja a viadalt. A közönség vastapssal jutalmazta a bátorságot, ami egy spanyol (pláne Matador) számára talán a legbecsesebb dolog kerek e földön. Itt jövök rá, bármennyire is legyengült az állat, ebben az állapotában lehet csak egyenrangú az emberrel. A felek ez idő alatt megint farkasszemet néznek egymással. Az állás 2-0 a bika javára. Érzi ezt a matador, aki idegesen rángatja vörös takaróját, ostromra sarkallva az állatot. A bika hatalmasat bőg, majd ráront ellenfelére. A matador többször nem hibázhat, máskülönben oda mindene. Porzik a bika mögött hagyott ösvény, a matador intim szférájába hatol. Ami pedig következik, az maga az abszolút művészet. A matador kecsesen megrántja a vörös posztót úgy, hogy a bika lágyan átsikolhasson alatta. Ebben a pillanatban nem is ellenfelek, sokkal inkább társak. Harmonikusan mozognak együtt, mindenki tökeletesen végrehajtván saját mozdulatsorát. Oldalt cserélnek, a bika nem habozik visszatámadni. Őrült iramot diktálva lohol a matador felé, akit ez nem lep meg. Köpenyével együtt kerüli meg saját tengélyt, míg a bika magatehetetlen testként lebeg mellette. Teátrális gesztusai megbűvölik a fenevadot. A vaskos izomköteg és a finom vonások tökéletes szinkronban egyesülnek. A zenekar emeli a pillanat nívóját, gyöngéd aláfestőt varázsol a fülekben. A következő pár pillanat mentes minden romlottságtól, földöntúli áhítatos mámor. Lengnek körbe, állat és ember. Ezek az eltérő lények a lényegben egyesülnek. A publikum olézik, megállás nélkül. A bika szájából ömlik a nyál, marjából dől a vér. Kapar, fújtat, de bármennyire próbálkozik, nem tud közelebb férkőzni fogvatartójához. Erejével teljesen elkészülve, szemtől szembe megáll a matadorral. Ebben a pillanatban mindenki tudja mi következik. Tudja a matador, tudja a bika, tudja a büféárus fiú, a mózeskosárban szunnyadó csecsemő. A tombolás megszűnik, némaságra intenek barátot, ellenséget. A matador tőrt cserél, játékát halálos fegyverre. Elérkezett ez a pillanat is. Mély levegőt veszek, visszafojtom lélegzetem. A matador futni kezd a bika felé. a bika leszegett szarvakkal a matadornak iramodik. Egymás felé tartanak, a szerencsétlenség elkerülhetetlen immár. A bika egy hirtelen pillanatban, mikor már közel jár az emberhez, öklelésre emeli éles késeit, de késő. A matador megelőzte. Muletáját az állat feje felett, két lapockacsontja között belemártja az állat sűrű izomzatába. A viadalnak ezennel vége. A közönség hangos üdvrivalgásba tör ki. Tiszta találat, a legnemesebb fajtából. A matador megtartotta becsületét, bátran és tisztességesen küzdött. Diadalittasan pillant körbe az arénában. A bika közben a palánk elé hátrál. Érzi vesztét, keservesen bőg a halál leheletétől. Térdre roskad, majd lassan kitántorog az élet belőle. A szegény pára kimúlt. Vére beteríti az aréna homokszemcséit. Takarítok és hármas lófogat érkezik. Az állatot keresztül húzván az arénán kivontatják, a közönség fehér zsebkendőt rázva búcsúztatja. A pályamunkások közben kitalicskázzák a véres földet, elsimítják a rendetlen homokot. Mindennek végeztével dobszó hallatszik. Érkezik a következő bika…... A hangos ováció még ott cseng fülemben, amikor kilépek az arénából. Kerékpárra pattanok és hazaindulok, közben az eső is rákezd. Sietősre venném az utat, azonban egy piros lámpa megállít. A világítótestet bámulom. Remélem hamar hazaérek Annához - gondolom magamban, s míg a lámpa újra színt változtat, egy bánatos “olé”-t rebeg el ajkam, majd tovább indulok.