Murcia, Spain - Polarsteps

El Macho Grande Amikor már elegünk van a könyöklésből, punnyadásból, általában akkor hagyjuk el kis hajlékunkat. Ha egy detektívet ránk állítana a spanyol kémelhárítási osztály, az nem sok mindent jegyezhetne fel noteszába, már ha még egyáltalán abba írnak. Nem vagyunk túl izgalmasok. Leginkább saját magunk és a saját idilli életkép tervezetünk függvényében nem. Persze, ez csak viszonyítás kérdése, mint minden. Magunkhoz képest talán még sosem éltünk így, idő elől – nézőpont, ugye – vagy az idő után loholva. Lubickolunk, mint hal a vízben, ámbár csak visz az ár. Azonban ehhez a gondolatmenethez mérten is, meg amúgy is, csak viszonylagosnak nevezhető aktivitásunk fokozódása. Tulajdonképpen, ha csak cammogsz, de ezzel egyidejűleg környezet sem siet, akkor te sem gondolsz tempód lomhaságára. Azonban, ha gyorsul a közeg, ahol vagy, te hiába gyorsulsz vele, arányaiban megmaradsz ugyanott, semmi sem változik. Minden akkor válik el, miként visszatérsz előbbi körzetedbe, ott miképp és miként illeszkedsz vissza. Ha a lakásban nem tudunk mit kezdeni magunkkal, végső elkeseredésünkbe lázadunk. Időpazarló hitványságunkkal szembeni protestációnk eredménye: ilyenkor elhagyjuk az otthonunkat. Nem mintha csak elvétve lépnénk le, de ügye, viszonyítás kérdése. Elvégre felfedezünk, vagy mi. Ilyenkor kisebb-nagyobb körtúrákra, sétákra indulunk az urbanizált természetbe: ismeretlen betondzsungel, térkő tisztás vagy a kőmedrű folyam, ami a sáros nádhordalékával kettévágja a várost. Mind egy izgalmas kaland. Ma azonban csak a közeli Plaza de San Agustinra ugrunk le. Ahogy záródik mögöttünk a bérház ajtaja, szinte azzal a lendülettel ki is érünk a térre és helyet foglalunk egy kedves kis kocsma utcára nyíló bárpultjának párkányán. “Dos pintas de cerveza, por favor” - suttogom szinte, szokásomhoz híven alig érthetően. Nem ehhez vannak itt szokva, mindenesetre a csapos megérti mondandom lényegét, vadul csapolni kezd a söritalt. Innentől az estét már négyen töltjük együtt: Anna, én és a két levantei sörkománk. A hegyek közben berántják maguk mögé a napkorongot, a magas házak pedig elnyelik a maradék fényt is. Az épületek napsütötte körvonalai visszahúzódnak az est homályába lassan. Sört kortyolunk, míg én szememmel a placcon átsuhanó biopacák mozgását követem. Úgy a spanyolokról általában: szociális érzékenység. A Szent Ágoston téren vetítéshez készülődnek komótosan. Elsőre fura és nehezen hihető, hogy itt a zümmögő autóhad centrumában álló betonszigeten, egy városközepi téren, ma este filmvetítés lesz. Elsősorban gyerekeknek, belépő nélkül. Széket és filmet hoznak a városlakóknak, hogy kicsalogassák őket a négy fal magányából. Mindenki vesz magának egy fehér kertiszéket, hogy a tér egy tetszőleges pontjából nézhesse a műsort. Miután kifizettük a sört, vígan, ám hitetlenkedve csatlakozunk. Magyar mentalitásunk lángra lobbantja azért a gyanú és bizalmatlanság szikráját: várjuk, mikor bukkan fel egy jegyszedő a film közepénél, hogy könyörtelenül behajtsa a jegyárat, mikor már nincs menekvés. Azonban nem történik semmi ilyen. Az élet megy tovább, sőt, így is mehet tovább. Mihelyt kezdődik a film, busz robog el mellettünk, benzingőzt ontva magából. Mi meg csak bambán pislogunk a vászonra. Nézzük a műsort együtt, mint egy család a kanapéról, azzal a különbséggel, hogy mellettünk nem apa vagy anya ül, hanem hajléktalan, kínai házaspár, színesbőrű kisgyerek vagy spanyol nagyszülő. A vásznon látottakra nem szeretnék sok időt pazarolni, legyen elég annyi, hogy a spanyol filmkészítés – legalábbis elénk tárt rétegeiben - nem éli legszebb napjait. Bollywoodi akció, latin szappanopera drámával keverve, valahol a délután kettő és négy közötti műsorsávban. Ilyen és ehhez hasonló műsort kapunk, bár ehhez mérten nyelvtudásunk most gyarapodott a legtöbbet. A városban egyébként mindenhol segítőkész és mosolygós emberekbe lehet ütközni. Sokan és sokféleképpen foglalkoznak mondjuk a fogyatékkal élőkkel. Például reggelente, mikor iskolába tekerek, látom, hogy tornázni viszik őket nagy csoportokban. Teljesen egyenrangúnak számítanak, nem értékelődik le társadalmi rangjuk csupán testi vagy szellemi rendelleneségük miatt. Az utcán sétáló átlagembernek sem idegen ez a fajta látvány, szemmel láthatólag nem néz levegőnek egy értelmifogyatékost, sem egy mozgáskorlátozott ember és ez így is van rendjén. Ezen felül temérdek park és játszótér kapott helyett a városba, mondhatni két kis közkertet félbeszakít egy utca. Ezek általában, ha nem is zsúfoltságig telve, de telítve vannak. Az emberek, valamint kis kedvenceik érintkezési szükségleteit és a szabadság-természet iránti igényeit mérsékelten kielégítik. A másik szocializációs közeg a tér. Egy-egy étterem, szinte utat eltorlaszoló gáttá duzzasztja asztalait. Ezek az asztalok hosszan nyúlnak előre, már-már az étterem látóhatárán kívülre, akár az út túlsó oldalra is. Hiába, így is tömve találjuk őket. Vásárlóközönség összetétele azonban érdekes lehet az európai nagyvárosokhoz szokott szemnek: a turistákat sok esetben kiszorítják a helyiek. Közben tovább pörög a film a vásznon: óriási teflonrobot próbálja elpusztítani hőseinket. Bevallom őszintén, nem igazán köt le. Figyelmem a tér másik felébe irányul, ahová ez idő alatt élet költözött. Péntek van, minden megélénkül. Az est előrehaladtával ilyenkor aztán tényleg kiömlik a tömeg a lakóházakból. Számomra ez az állapot kedvező, mivel megfigyeléseim még nagyobb mintába jelennek meg, nyomatékot adva vagy élét véve korábbi feltételezéseimnek. Úgy a spanyolokról általában: virítás és virtus. Magabiztosság, tündöklő kisugárzás fényében ragyognak a nagyvárosi szemek itt. Minden lépésből, arc rezdülésből, gesztusból és izommunkából látszik, sőt, süt a határtalan önbizalom! Dölyfös járású, tekintélyt parancsoló öregurak, pazar tartású dámák. Mozdulataikban illem és előkelőség rutinja rejlik. Hihetetlen szépnek tetszenek, elragadók a fiatalabb nők és lányok, de még a férfiak is! Az emberi faj talán legkívánatosabb prototípusa a mediterrán. A reprodukciós folyamatokban az evolúció akképpen szelektálhatott, hogy a szebbet vette pártfogásába az erősebb helyett. Vagy rejtett erő az, ami a szépségben testet ölt, nem tudom. Egy biztos csak: a természet legtökéletesebb alkotásainak egyike a térségben honos rassz. Vegyük csak szemügyre a férfiakat először: Kerek ágyúgolyó vállak sejlenek fel a bőrhöz tapadó pólókon, derék tartású, izmos torozót rejt az élére vasalt ing. Keskeny arcukon a markáns arcél kiemeli sűrű, koromfekete szőrszálaikat és a centipontosan nyírt macsó arcszőrt vagy bajuszt. Merész ábrázatuk határozottan hatol keresztül az emberek sokaságán, míg alaphelyzetben is dülledt mellkasukon, köldökig van gombolva az ing. Öblös hanggal, parázslóan köpködik a szavakat. Erőteljes, heves temperamentumuk pedig sebezhetetlené misztifikálja személyük. A szó nemesebb értelmében, alfahím és uralkodó nőstény mindkét egyed, egytől-egyig. Mert a lányok (lányok? nők? szemlátomást lehetetlen akárcsak megsaccolni is valódi korukat) is elbűvölők. Nézzük őket meg alaposabban: kreol tónus, selymes bőr. A csontos szemöldökíven vastagon pihenő lágy, ébenfekete szemöldök. Vörösen izzó dús ajkak, felette enyhén domboruló járomívek. A meredek homlokcsontra habkönnyű göndör haj borul gesztenyebarna színben. A kecsesen ringó derék valóságos táncot lejt a formás és végtelen hosszú, napbarnított combok társaságában. Törékeny kar szalad ki a törzsükből, hogy a végén egy szűk csuklón keresztülfutó, kedves kézfejjel érjen véget. A művészien vékony, finom ujjak és a tejszín-rózsaszín körmök pedig a tapintás szelídségért vállalnak kezességet. A rekedtes, buja hang cseppet sem pironkodva kontráz rá a férfiak megjegyzéseire. Igéző tekintetükhöz és a túlfűtött érzelmivilágukhoz mérten illeszkedik egy-egy pikáns, lenge szett. Eme két nem jeles képviselői, társasági körökben vagy akár az utcán, gőgösen élcelődnek egymással. Az amúgy büdös várost, édes parfüm illat lengi be ilyenkor: dúl a kukaszagú lamour, a szemét szerelem. Nápolyban tapasztaltam ehhez foghatot: bájos romlottság, mely magával ragad, visz és röpít. Gomolyog a fülledtség, a pajkos tekintetek mágnesként vonzzák egymást, gyakran kisüléssel fenyegetve. Egyfajta formai követelmény a lazaság, amit képtelenek levetkőzni ezek az emberek. Lázasan zajló zugromantikájukat pimaszul tárják a terek közönsége elé. Ami onnét kiszorul, azt elnyeli az utcák labirintusa; szenvtelen ténfergés. Hetyke enyelgés minden sikátorban, kacéran elnyújtva. Ekkor, mint ménkű hasít fejembe a felismerés: ez a város nem a világ közepe akar lenni. Csupán az egyszeri életöröm és a hosszantartó vitalitás középpontjában kíván állni szüntelenül és óhatatlan. Ehhez pedig minden joga megvan. A film közben véget ér. Lassan bandukolunk haza, rövid az út. Mikor felérünk a konyhába, elgondolkozok magamban: “Milyen jó, hogy kimozdultunk, pedig ma sem csináltunk világmegváltó dolgot”.