Trevélez, Spain - Polarsteps

Murcia azon kívül, hogy Spanyolország nagyobb lélekszámú városainak egyike, különösebb izgalmat nem jelent. Parkokkal, terekkel felhízlalt, egyetemi város, az Ibériai-félsziget Pécse, ha úgy tetszik. Sík területen terül el, autópálya karistolja oldalát. Legismertebb turistanyál csorgató spotja a Szent Mária székesegyház, amely püspöki székhellyé is teszi a tartomány központját. A városnak hangulatot adó elemeket azonban nem a városban kell keresni. Szerte a látóhatár mentén körbe - már ahol a lakóházak távolabb engedik a tekintetet, mint saját maguk; a belvárosba mondhatni, elég kilátástalan a helyzet e téren - rücskös hegygerinc húzódik, amely szárazföldi öböl hatást gyakorol a tájra. Az utóbbi pár napban volt szerencsém keresztül-kasul végigutazni Spanyolország déli felét, inhaláltam sós levegőt a tenger széléről és olasz lányok kártyapartijának kíséretében kempingeztem, míg dühöngő szelek feszültek sátram ponyvájának. A Sierra Nevada jégpáncélja ottjártamkor majd megvakított, köszönhetően a napsugarak meredek beesési szögének. Sivatagba merészkedtem (méghozzá a klasszikusnak nevezhető kontinensen uralkodó éghajlati viszonyok és övek között az egyetlenbe) vadnyugati díszletek közé, miután testközelből vettem szemügyre a mór erődépítészet jellegzetességeit. Alméríába záptojás zápor zúdult nyakamba és többedmagammal tanúja voltam egy elbaltázott akasztásnak is. Ezek után csaknem megnyugtatólag hatott rám a tudat, hogy most egy hosszabb expozíciós idő következik, – ugyanis épp az ország lüktető szívébe, a főváros felé tartok - hiába rohan majd alattam a kocsi, én csillapodhatok kicsit. ..miután fogtam egy telekocsit amivel kikeveredtünk a városi forgatagból, már az autópályán robogunk Madrid felé. Az utazás időtartalma nem csekély, több mint három óra, társaságomba pedig két diáklány és egy gazdasági alkalmazott – jelentsen ez bármit is bárhol – nő tartozik. A szalagkorlát mentén puhának látszó növények hajladoznak lágyan, a menetszél áramlatainak engedelmeskedve. A tájkép puritán: kopár, kavicsos dűnék és a nap melegéhez szokott ecsetfejű bokrok cövekelnek elvétve az út mentén. A távolban falként nyúló hegyek, púpos sóderbuckák csak; heverhetnének akár egy tüzép telephelyén is. Meddő kietlenség ameddig a szem ellát. Száguldunk a sztyeppés pusztaságon, előttünk földre fröccsentett beton sáv. Az aszfalt még így, az ősz derekán túl is nyomja a hőt fölfelé, gyenge meleg reked meg. A talaj néhol iszapszerű vörös, másutt sárga lösz színű. A mezőgazdasági területek könnyen elkülöníthetők a műveletlenül, parlagon hagyott birtoktól. Mértani pontosságú rácsozást kapnak mély ágyásokkal egymás mellett sorban, ezernyi mediterrán növénnyel és az életet elősegítő, egybefüggő csőrendszerek, tápláló vízvezetékek hálózatával. Nagyjából egy hektárral arrébb - ránézésre, mondjuk - robosztus szélkerék farm dolgozik csendben. Spanyolországba van a világon az egyik legtöbb szélerőmű, - világosít fel sofőröm tört angolsággal - jó szolgálatot tesznek. Valóban így lehet – vágom rá, míg bámulom a gigantikus propellereket, ahogy fáradhatatlan erővel szelik a könnyű levegőt. Az első impresszióknak ellentmond az a tény, hogy Andalúzia amúgy vad, mármint bizonyos távlati pontokból vizsgálva. Ha tetszik, bizony nézhetem úgy, hogy az olajzöld, égbe meredő faágak felfűzik gallyaikra a habkönnyű fellegeket, de ha nyálas akarok lenni akkor nyársbotra húzott vattacukor mindez. A vattacukor azonban elütne a pontos valóságtól, így maradok azon a véleményen, hogy amit látok, az egy bárányfelhő finom gyapjúja az ég vízén úszva. Ezek a gombaforma gőzszerűségek, tobzódásukkal hihetetlen méretű és tömörségű felhőkomplexumokat hoznak létre ott fenn a magasban. Mindent summázva végül is oda lyukadok ki, hogy mindez festenivaló! Valami azt súgja, az önkifejezés orsójára tekert artisztikus fonál lebeghet itt a közelben valahol, olyasfajta művész madzag, amit, ha megránt az alkotó (legyen festő, költő vagy egyéb képzőművész) akkor ölébe hull az abszolút mű, amely a halhatatlanságának megágyaz. Valóban, így könnyű. A táj látomásszerűnek, próféciai jelenetként is hathat: immel-ámmal, egy-egy magányos cédrus vesztegel a semmi közepén, míg a másik oldalon olajfák tömbje (merészebben: hegye) csoportosul. Gyengébb megkötéssel a felhőrésen átszitált napfény, - ahogy nekiütközik egy fának, majd fodrozódva ráomlik annak lombkoronájára - akár úgy is tűnhet, mint ha aranyozott tűzlépcső ereszkedne le, lángra lobbantva a fa-bokrot. Isteni szikra. A horizonton szélesedő porfelhő, mint szürke peremvidéki réteg még egy lapáttal rátesz az illúzióra (művtöris “y,, tengelyen lefelé haladva: szürrealista szintér). Már csak hab a tortán, hogy a színskála minden árnyalatú zöldje, valósággal hivalkodik nekünk: oxigén zöld, avokádózöld, eozinzöld, zsengezöld és benzinzöld színcsomó várja, hogy kibogozzuk és megfejtsük titkos kódj…… Hirtelen zúgni kezd a rádió, majd zenére vált és ez megismétlődik még párszor. A váltakozó félzaj és féldal élesen belehasít tudatomba, ami kevés, de annál világosabb dolgot jelent: elaludtam és most ébredezek csak. Tehát csak álom volt miden? Mindenesetre mikor kitekintek az ablakon nyoma sincs már síkságnak. Hegyek közé értünk. Hát itt vagyunk – mondom magamban egykedvűen - az eddigi gyűrött hegyhátak belsejében. Precízebben meghatározva nem a belsejében, hanem egy - az emberi beavatkozásnak köszönhetően - kihasított vájatában, ahova utat is telepítettek. Szóval ebben a mesterséges kanyonban kapaszkodunk felfelé mi is, meg a kúszónövények is. Két oldalt vaskarcolt sziklafal fog közre minket rézszínű részekkel tarkítva. A szurdok párkányán sánccal megakasztott hegyindulás, amit elsöprő lendületű, dacos kőkockák duzzasztanak. Nem sokáig tüdőzzük a hegyi levegőt, már át is vágtunk a rövid hágón. Az út újból ismerősé válik: köröskörül egységes pusztaság. Sofőröm szól, hogy lassan megérkezünk, így mégegyszer utoljára, beszippantom a látottakat. Pásztázva a pusztát megállapítom, hogy egyfajta kettőség van jelen. Egyrészt hihetetlen egysíkú és csupasz minden, (értsd: domb, hegy, völgy, síkság egyenletes váltakozása) másrészt azonban mérhetetlen izgalmas mindez. Ezerarcú, festői periodikusság. Gyönyörű monotonitás és provokáló nyugodtság. Nem csak stílusába, de karakterében is duális: panaszos, folyton búslakodó, mégis derűs, felhőtlen. Komoly, de tele elevenséggel. Ez a repetitív folytonosság, önismétlő mámort gerjeszt. Makacs büszkeséggel borul rá – érdekes kérdés lehet, hogy ezt a spanyolok vették át a tájtól, vagy az emberekből vetítem ki mindezt a tájra - a kietlen szikárság közepére. A kiszámíthatósága magában hordozza a váratlant is; helyzetbe (ihlet) hozza a virtuózt. Olyan az egész, mint egy berendezett díszlet, természetszerűen szintetikus. Sokszor az az ember érzés, mintha a megfestett tájképek készülnének el előbb, majd csak utána a táj, ahhoz igazodva. A bonyolult, mesteri ecsetvonásokat átemelték volna a valóságba úgy, hogy aprólékosságukat, szín- és élethűségüket gondosan megőrizték. Legyen bárhogy, egy szinte biztosnak tűnik: mindez mozgalmas, pillanatnyilag egyhelyben álló örökkévalóság.