Murcia, Spain - Polarsteps

Az egyetem udvarán Az egyetem kertjében, a pálmafák lombjait gyenge hullámú, fürtös szelecskék nyaldossák. Dél múlt húsz perccel. Az étkezőben ülök, ami remek panorámát biztosít nekem a maga puritán berendezésével, asztalok és hatalmas üvegfalak körülöttem. Egy hatalmas doboz az egész, áttetsző kirakattal körbekerítve. A kantin még kong, a fő terminus később van, valahol egy és három óra között, szieszta időben. Egy tonhalas-paradicsomos szendvicset csipegetek, szembe velem rézsútosan, három, oldalt felnyírt hajú egyetemi suhanc ül és sört kortyol teátrális mozdulatok és nagy hahoták közepette. Az üvegtáblákon keresztül a büfé előtti placcot vizslatom, ahogy a dongók körül zsongják a dús termésű narancsfákat, ahogy a déli melegre sáskák és szöcskék bukkannak fel, majd dermednek meg a placcot alkotó karamellsárga téglák lapjain. Itt ilyen a tél. Technikailag ugyan még nincs itt, de ilyen lesz. Az őszi napsugarak utoljára színezik sárgára a völgyet, a hegybércek zömök vállain még egyszer átbukik egy szelíd fénycsóva. Elemózsiámnak befellegzett, így összepakolok és kimegyek a szabadba. A következő előadásomig van még 2 óra, így azon tűnődőm, hol mulassam az időt addig. Az egyetem kint fekszik a külvárosba, amit még pluszba megfejel egy hektikus és gyér buszközlekedés is, így hazamenetelre nem gondolhatok. Végül minden mindegy alapon elindulok a főépület irányába, ami egy szépen renovált 18. századi kolostor. Nem tudok nem engedni a napsütés csábító perzselésének, ezért amint beérek az épület egy nyirkos folyosójára, elhatározom, hogy kitelepszek a keringőbe, vissza a szabad levegőre. Ahogy kiérek, rögtön rácsodálkozom milyen erőteljesen ontja magából a nyugalmat az udvar, mekkora hatalommal rendelkezik ilyen zajos időben. Klasszikus kis kolostorkert, ahol annak idején a szerzetesrend vagy egyéb vallási méltóságok meghitten merülhettek imájukba, horgonyozhattak hajójukkal gondolataik mély tavában. A kert - madártávlatból nézve - négyzetes felépítéssel bír, amiben újabb négyzetek szakítanak ki még kisebb területeket saját maguk javára. Négy ilyen bekerített, miniatűr kertecske fekszik a merengőn belül, mindegyik azonos berendezéssel: ápolt gyep, közepén fazonra igazított bokrok és növények. A kis négyzeteket kavicsos közlekedő választja el egymástól, mindennek mértani közepében pedig egy imára hajtott fejű Mária szobor térdepel az örökkévalóságnak. Ha feltekintek, körbe a homlokzaton számtalan díszítőelem kap gáláns szerepet: pajzs és vízköpő kút illusztrációk, tele apró, keresztény szimbólumokkal, mint Szent Péter kulcsa vagy Szent Jeromos oroszlán attribútuma. Felettük cseréptető - amelyet kicseréltek az épület felújításkor, mielőtt egyetemmé nyilvánították volna a létesítményt - ül az épület gerendáin, míg a második emeleten apró erkélyek lógnak ki a függőleges falból. A szerzetesek és az egyetem titkársága ide, illetve az udvarra jár dohányozni, mivel egy korábbi királyi dekrétum megtiltotta az épületekben való pöfékelést. A kis zöld négyzetrácsot - aminek kellős közepén álldogálok - négy folyosó fogja közre. A napsugarak, nyíl egyenesen a fejbúbomat sütik, így tökéletesen bevilágítják ezt a kis rétet, ezzel egyidejűleg táplálva a kerti dísznövény arzenált is. A növények többsége zsugorított változata a valóságosnak, így eshet meg, hogy liliputi Gullivernek érzem magam itt, a csípőmig érő olajfák között. A nézelődést megunva tovább haladok a kertből a kolostor folyosóin át, egészen ki az épület elé, az előadótermem irányába. Az épület keleti oldalán távozok, amivel a diákság szabadtéri gyűjtőhelyére, az egyetem előtti térre érek. Rögtön pezsgő életritmus ütközik frontális síkomnak és pörgő “r,, betűk röpködnek körülöttem ezerszámra. Cifra kavalkád mindez. Szópárbaj az idő ellen, a görög akadémiák ős atyainak címzett átkos vagy éppen kegyeikbe férkőző, esedező szavak kíséretében, diáktársak között. Élénk itt az élet, az ifjúság csordultig tele van lelkesedéssel vagy éppen aggodalommal a tárgy, az iskola, de inkább jövőjüket, elhatározásaikat illetően. Szívük gőggel, naiv magabiztossággal és vakmerő hevülettel töltődik, hogy aztán az évek alatt mindez elpárologhasson a felnőtt világ kelepcéjében. Az egyetem helyet ad többek között az olyan hétköznapi képzéseknek, mint az orvosi, a mérnöki vagy a jog, ezen felül olyan kuriózumokra is bukkanhatunk, mint gasztronómia, újságírás vagy tánc. A képzések repertoárjából kiindulva, nem igazán meglepő, hogy a közösségi terek és udvarok olvasztótégelyeként funkcionálva, a legvegyesebb, legszínesebb összetételű csoportokat randomizálják. Én, közben avar alján sikló kígyó módjára átcsusszanok a tömegen, hogy az előadásom pavilonjába érkezhessem. Miközben végighaladok a termek közötti folyosókon, az az érzésem támad, mintha a mátrix folyamatosan generálná körülöttem ugyanazon sztenderd díszleteket. Ezeken az előadókon érződik leginkább, hogy az egyetem minden komolyabb történelmi gyökeret mellőzve született meg a 20. század végén, szinte a semmiből. Minden, elméletnek helyet adó osztály egy steril, hűvös terem. Egyforma padok, berendezések, vetítők, díszítés és színezet. Miközben ezen jár az agyam, megérkezik oktatóm is, aki kirobbanó lelkesedéssel közi: ma a műfűves borítású beltéri sportlétesítmények hasznos élettartalmáról lesz szó, különböző talajterhelési szintek esetén.